A Londonban élő Bereznay András igazi csudabogár, foglalkozására nézve történész és kartográfus, a historikus térképrajzolás nemzetközi szinten jegyzett mestere. Itthon jól indult, aztán gyorsan kifikázta magát a Kartográfiai Vállalattól, és bár szellemi szabadfoglalkozásúként már akkor nagyon sikeresen működött, többek között egy román történelmi atlaszról írt kritikai elemzése politikai okból történt meg nem jelentetésének köszönhetően menedékjogot kapott Angliában. A briteknél azóta is lap-, és könyvkiadók, egyetemek és civil szervezetek keresik a kegyeit: nála jobban talán senki nem tudja felrakni az 1066-os angol grófságok határait, Szudán éppen aktuális provinciáit, vagy Izrael kivonulását a Sínai-félszigetről 1979-1982 között, a megrendelő igényei szerint.
Bereznay mester ezenfelül mélyen átélt, gyakran artikulált politikai-közéleti meggyőződéssel rendelkezik, az Index régi olvasólevelezője, és más fórumokon is rendszeresen hangot ad a szakmájánál is egzotikusabb politikai nézeteinek. Rendhagyó, koherens világlátása a mára már szinte feledésbe ment krassóista hagyományból táplálkozik: az egykori 1956-os forradalmár, későbbi demokratikus ellenzéki, aztán szintén Londonba emigrált radikális bázisdemokrata Krassó Györgynek, a kérészéletű Magyar Október Párt alapítójának személyes jó barátja, harcostársa volt.
Bereznay tavaly ősszel nagyszabású, nagy terjedelmű országértékelő dolgozattal jelentkezett, amely kétségtelen eredetisége ellenére sajnálatos módon nem kellett senkinek, az egyik hazai folyóirat a másik után dobta vissza a hazai politikai újságírás fogalmi keretei között számukra értelmezhetetlen, ráadásul rettentően hosszú irományt (update: a Polgári Szemle egy erősen rövidített változatot azóta elfogadott). Ezért aztán végül saját webszájton jelentette meg művét, a Kibulizott ország a - nem fogják kitalálni - kibulizottorszag.net című honlapon teljes terjedelmében elolvasható.
Az első olvasatra talán grandiózus összeesküvés-elméletnek tűnő tanulmány indításként keresetlen szavakkal ostorozza a hazai közbeszéd zagyvaságait, majd a levert 1956-os forradalomtól a 2006. őszi sajnálatos eseményekig tartó ívet húzva illusztrálja nem túl bonyolult, de Magyarországon tetszőleges politikai oldal számára elfogadhatatlan, eretnek téziseit az elfuserált rendszerváltásról, a bal-, és jobboldali, liberális és polgári politikai elitek cinikus összjátékáról, a harmadik köztársaság áldemokratikus berendezkedéséről, és arról, hogyan semlegesítik a társadalmi akaratot mondvacsinált álproblémák, megosztó álkonfliktusok gerjesztésével az átjátszott hatalom birtokosai.
Nem demokraták, és nem ellenfelek - írja például a Fidesz-MSZP szembenállásról, amit a nép megvezetésére, az érzelmek felkorbácsolására és a képviseleti demokrácia, a demokratikus közélet színlelésére irányuló olcsó színházi trükknek tart csupán. Eközben a színfalak mögött a pártok kéz kezet mos alapon, cinikusan és elvtelenül együttműködnek egymással, amire egész sor történelmi példát sorol - miközben a társadalom nem lát be a kulisszák mögé, és a taxisblokád óta nem tett kísérletet arra sem, hogy közvetlenül hallassa a hangját.
A Bereznay által kínált megoldással kapcsolatban - hogy tudnillik a kopogtatócédulák intézménye miatt nem titkos, ezért nem is demokratikus magyar választásoktól való mozgalomszerű, tömeges távolmaradással erjedésnek indulna ez az elfuserált rendszer is - nagyon szkeptikus vagyok, de a távolba szakadtak magabiztosságával papírra vetett helyzetelemzés néhány eredeti megállapításával mélyen egyet tudok érteni.
