Megjelent és nyugaton máris bestseller a globális fogyasztói társadalom problémáit feszegető No Logo (2000) című könyvével világhírűvé vált Naomi Klein kanadai újságíró és dokumentumfilmes új könyve, a The Shock Doctrine. Az új könyv alcíme "a katasztrófa-kapitalizmus megjelenése", és a Friedman-féle gazdasági sokkdoktrína kockázatait és mellékhatásait taglalja.
A No Logo-ban Klein konkrét, brutális példákkal ilusztrálva dobta be a köztudatba a távol-keleti gyerekmunkások, a közterek és a közművek kisajátítása, a környezetpusztítás és a munkavállalók növekvő kiszolgáltatottságának problémakörét.
Milton Friedman, a neoliberális chicagói iskola alapítója a 20. század egyik legbefolyásosabb, szélsőségesen szabadverseny-párti közgazdásza volt. A 2006-ban elhunyt, Nobel-díjas tudós többek között Augusto Pinochet, Ronald Reagan, Borisz Jelcin, Donald Rumsfeld és Margaret Thatcher tanácsadója volt, eszméi az idősebb és ifjabb George Bush elnök, Tony Blair és Nicolas Sarkozy politikájára is meghatározó befolyást gyakoroltak.
A Friedman által kidolgozott sokkdoktrína lényege az, hogy az állam piackorlátozó szerepének visszaszorítása érdekében a krízishelyzetekben kell lépni, a gazdasági csőd állapotát kell felhasználni ahhoz, hogy az emberek elfogadják a szociális háló megkurtítását, a közművek privatizációját, az adórendszer átalakítását, a magánnyugdíjbiztosítók megjelenését és így tovább. Kapitalizmus és szabadság (1962) című könyvében így ír erről:
„Valódi változást csak és kizárólag krízis tud okozni. A döntések, melyek krízishelyzetben születnek, mindig az éppen fellelhető ideológiákon alapulnak. A mi feladatunk, hogy ezeket az ideológiákat már előre legyártsuk, és krízishelyzet esetén bedobjuk a köztudatba.”
Klein új könyvében azt állítja, hogy Friedman sokkelmélete határozza meg többek között a G8, a Világbank és a Nemzetközi Valutaalap döntéseit, sőt, a CIA és az amerikai hadsereg akcióiban is tettenérhető ennek az ideológiának a hatása. Az amerikaiak iraki invázióját az egész iraki társadalom sokkolására tett sikeres kísérletként értelmezi, hogy utána könnyedén meg lehesssen nyitni az iraki piacot a nemzetközi befektetők számára.
Klein szerint ez a gyakorlat mindennapos a globalizálódó világban, például a cunami sújtotta Sri Lankán a káosz idején sikeresen privatizálták az ivóvízellátást, aminek az ország korábban sokáig ellenállt. A sokkdoktrína hatásait véli felfedezni az 1973-as Pinochet-féle chilei gazdaságreformban, a Tienanmen téri események után, a Szovjetunió összeomlása után, az 1997-es ázsiai gazdasági válságban, sőt New Orleansban is, ahol a Katrina hurikán 2005-ös pusztítása után a szegények iskoláit privatizálták.
Klein kritikusai szerint a sokkterápiát mindig olyan válságok idején vetették be, amelyeket emberek millióit nyomorba döntő és kivégző kollektivista diktatúrák idéztek elő. Egy kanadai újságíró szerint nagy rá az esély, hogy a következő ilyen állam Venezuela lesz, melynek elnökét, Hugo Chavezt Klein a modern kollektivizmus és az új szocializmus hősének tekinti. De ha Chavez megbukik, akkor minden bizonnyal Friedman elveit kell majd alkalmazni, a romeltakarítással járó gondokat pedig megint a Friedman-féle neoliberális gazdaságpolitika nyakába lehet majd varrni.
