Az állami beavatkozást elfogadó és a szabadpiacok elsőségét hirdető iskolák harca inkább politikai-ideológiai, mintsem tudományos vita. A válságkezelésre többféle lehetőség adatik, a Bajnai-csomagnak van keynes-i alternatívája, és a választás közöttük ideológiai alapú. Azt kell eldöntenünk, hogy az elit vagy a „vesztesek” oldalán állunk-e ebben az ideológiai vitában. Bajnai az elit képviselője. Különösen perverz, hogy épp a kormányzattal ápolt jó viszonyból meggazdagodó, majd ezt a jó viszonyt szavazatvásárló pénzszórással konzerválni igyekvő erők próbálják rémisztő országlásuk szemetét annak károsultjaival felszedetni.
Ez az írás egészen nyíltan és rögtön az elején bevallottan a restriktív-neoliberális közgazdaságtani irányzat és a Bajnai-csomag gazdaságpolitikája, a szociális kiadások lefaragása ellen kíván szólni. Azt viszont ne várja senki, hogy a keynesiánus gazdaságpolitikai iskola és a jóléti állam mellett, a közgazdaságtan eszköztárát felhasználva fogja részletekbe menően bizonyítani, hogy a megszorító, piaci fundamentalista közgazdaságtan úgy, ahogy van, nagy marhaság, bonyhádi pirostarka, illúzió, aminek törvényszerűen buknia kell, és kizárólag a tőkés osztály (vagy a szabadkőművesek) diktatúrája erőlteti ránk, továbbá csak idő kérdése, hogy eljő az igazság, és a szocializmus végleg győzedelmeskedni fog.
Azért nem, mert minden olyan állítás, hogy vagy a liberális vagy a keynes-i modell (nem kívánt törlendő) működésképtelen, végérvényesen megbukott, bebizonyosodott róla, hogy a közgazdaságtan tévútja, azon belül is zsákutca, sőt áltudomány, nos az nem más mint politikai maszlag. Az állami beavatkozást elfogadó és a szabadpiacok elsőségét hirdető iskola harca inkább politikai-ideológiai, mint tudományos vita. Ha szemtelenül konkrét akarnék lenni, úgy is fogalmazhatnék, hogy a közgazdaságtan csak az egyes gazdaságpolitikai megoldások társadalomra gyakorolt hatását vizsgálja. Attól a pillanattól kezdve, hogy egyik vagy másik hatást az ideális társadalomhoz vezető út szempontjából jónak vagy éppen rossznak nevezi, átlép a tudomány területéről a politikáéra, mert a tudomány nem foglalkozik a földi mennyországgal és nem is ígéri azt.
A keynes-i modell hívei szerint a kisebb vagyoni és jövedelmi különbségeket mutató társadalom a jobb társadalom, amiben az egyén szabadabban érvényesülhet, hiszen anyagi helyzete kevésbé befolyásolja mondjuk az oktatáshoz és az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférését, ezért az államnak be kell avatkoznia a gazdaságba és a jövedelemelosztásba. A liberális gazdaságpolitika hívei ezzel szemben azt vallják, hogy minden állami beavatkozás a szabadság korlátozása, ezért az állam jóléti funkcióit, mint az oktatás, az egészségügyi ellátás vagy a nyugdíjrendszer, le kell rombolni, a nagyobb vagyoni és jövedelmi különbségeket pedig el kell fogadni, mint a szabadság természetes velejáróit.
A keynesiánus gazdaságpolitika – akárhogy is ijesztgessenek vele a neoliberálisok – csak a magántulajdonon és a szabadpiacon alapuló gazdasági rendszernek egy változata, nem út a kommunizmusba, vagy más szocialista utópiába. És viszont: a neoliberális gazdaságpolitikát folytató államok sem mondanak le teljesen az állami beavatkozásról, kapitalista anarchizmus csak elméleti síkon létezik. A neoliberalizmus nem más, mint a társadalmon belüli nagyobb vagyoni és jövedelmi különbségeket természetesnek sőt ideálisnak tartó politikai erők (azaz általában a mindenkori vagyonos réteg) ideológiai mankója.
A kérdés nem az, hogy stabilizálhatja-e a Bajnai-csomag a magyar gazdaságot, hanem az, hogy a jóléti kiadások csökkentése erkölcsileg elfogadható-e? A szociális kiadásokat lefaragó gazdaságpolitika nem más, mint a társadalmon belüli nagyobb vagyoni és jövedelmi különbségeket természetesnek sőt ideálisnak tartó politikai erők, azaz a jelenlegi vagyonosabb réteg gazdaság-politikája, a jóléti állam visszaszorításának ideológiájával aládúcolva.
Különösen perverz, hogy épp a kormányzattal ápolt jó viszonyból meggazdagodó, majd ezt a jó viszonyt szavazatvásárló pénzszórással konzerválni igyekvő erők próbálják rémisztő országlásuk szemetét annak károsultjaival felszedetni. A válságkezelésre tehát többféle lehetőség adatik, a Bajnai-csomagnak van keynes-i alternatívája és a választás közöttük ideológiai alapú. Azt kell eldöntenünk, hogy az elit vagy a „vesztesek” oldalán állunk-e ebben az ideológiai vitában. Bajnai az elit képviselője.
Ne tegyünk úgy, mintha a bőrünkön tapasztalható magyarországi helyzet kialakulásáért a jóléti kiadásokat kellene kárhoztatni. Ha így lenne, a vagyoni és jövedelmi különbségeknek csökkenniük kellett volna, ám ezt csak a kormányzati propagandakiadványokban olvastuk, a gyakorlatban nem láttuk. Okolható viszont a sem a keynesiánus, sem a neoliberális gazdaságpolitikából le nem vezethető korrupció, az állami beruházások és közbeszerzések indokolatlanul drága volta, ami az adófizetők pénzét a kormányzó erőkkel jó viszonyt ápolókhoz csoportosította át.
Okolhatók a kampányszerű szavazatvásárló osztogatások is, amik ahelyett, hogy az oktatásba, az egészségügybe vagy a szociális ellátórendszerbe kerültek volna, fogyasztásra ösztönöztek. Egyetlen céljuk az volt, hogy a korrupt politikusainkat hatalmon tartsák.
A neoliberálisok bibliája, Friedrich August von Hayek fő műve, az Út a szolgasághoz (The Road to Serfdom) a Burke-i polgári liberális és elitista értelemben vett konzervatív gondolat jegyében fogant, és a szerző morálfilozófiai munkásságának éppúgy része, mint annak az elméleti közgazdaságtaninak, amiért 1974-ben – 30 év kispad után – -díjjal jutalmazták. Igaz, Hayek az egalitárius és állami beavatkozást hirdető, tehát a vele gyökeresen ellentétes társadalom- és államfelfogású Gunnar Myrdallal megosztva kapta meg a közgazdász hírességek csarnokába V.I.P. belépőt jelentő díjat, azaz még véletlenül sem mondhatjuk, hogy a tudomány bebizonyította: nincs más út, csak a szabadpiaci fundamentalizmus és a minimális állam.
Mire Hayek megkapta a közgazdasági Nobel-díjat, egyik sarkalatos nézete az idő próbáján már meg is bukott: a keynesiánus gazdaságpolitika és az állami újraelosztás nem vezetett diktatúrához, sőt épp a totalitariánus eszméket tolta ki fintorogva a tányér szélére.
Az 1944-es Út a szolgasághoz központi gondolata, hogy az állami beavatkozás politikája csak az első lépés a diktatúrák (a szolgaság) felé. Hayek szabadelvű konzervatív álláspontról kárhoztatta a totalitarizmusokat, a kommunizmust és fasizmust egyaránt, ám a szociáldemokrata és keresztényszocialista ideológiai talajon felépülő jóléti államot is csak ezek mérsékelt, álarc mögé bújt változatainak tartotta. Épp ezért – bár ő maga bécsi születésű volt – gondolatai a konzervatív-liberális gyökerű angolszász jobboldalon hullottak először termékeny talajra, nem pedig a keresztényszocialista és népi hagyományra is építkező kontinentális jobboldalon, mint amilyen az osztrák és a német vagy a magyar.
Ausztriában, Németországban, Olaszországban és Benelux államokban a II. világháború utáni kereszténydemokraták a szociáldemokratákkal felváltva, de az alapokban megegyezve építették ki a jóléti társadalom modelljét és ebben az időszakban vált élessé a jobb és baloldal demokratikus és totalitárius részei között az a bizonyos határvonal, amit a honi baloldal olyan szívesen kér számon a hazai jobboldaltól. Ezzel párhuzamosan a szélsőséges tanok korábbi társadalmi támogatottsága is jelentősen megcsappant.
Az 1992-ben elhunyt Hayek még azt is megérhette, hogy az ipari növekedésre alapozott és az olajválságok hatására megtört lendületű, arra választ nehezen találó jóléti modell helyébe lépő liberális gazdaságpolitika – aminek a teoretikusa volt – hatalomra jutásával újból megerősödött a szélsőbal és a szélsőjobb. A tanait terjesztő chicago-i iskola közgazdászai a társadalmi elégedetlenség leverésében egy katonai diktatúra hathatós segítségére támaszkodva ültették át a neoliberális gazdaságpolitikát a gyakorlatba Chilében, megcsúfolva azt, hogy a gazdaságba való állami beavatkozás egyenes út a diktatúrához, viszont az állam kivonulása a piacról a szabadság mértékét növeli. Igaz, a chilei gazdaság stabillá vált, a 400 százalékos inflációt 3 év alatt 40-re mérsékelték. Ennek egészen addig a csodájára jártak, amíg '82-ben újból össze nem omlott. És az is igaz, hogy az ország rémisztő vagyoni és jövedelmi különbségeit az egyenlőségelv hívei úgy mutogatják, mint a neoliberális rézfaszú bagoly földi megtestesülését.
Mindkét gazdaságpolitikának volt aranykora és válsága is. Mindkettő működőképes, hiszen sokáig volt meghatározó egy-egy állam gazdaságpolitikájában, ám mégsem volt abszolút működőképes egyik sem, hiszen mindkettő megbukott (ideiglenesen ellenzékbe szorult) már legalább egyszer. Az új liberálisok pofára esését épp most figyelhetjük a legdrágább ülőhelyekről (ennyi pénzért egyáltalán nem szórakoztató az előadás), amivel párhuzamosan támad fel a keynes-i modellnek egy, a kor kihívásaihoz igazított változata.
Bármilyen gazdaságpolitika hatással bír a társadalomra és a természeti környezetre, és minél több konfliktussal jár ez a hatás, annál bizonyosabb, hogy irányváltozásra kényszerül. Akár úgy, hogy a regnáló gazdaságpolitikát folytató politikusok és közgazdászok igazodnak a sokszor éppen miattuk megváltozott körülményekhez, akár úgy, hogy az erre képtelen, doktriner politikusok és közgazdászok megbuknak és átadják helyüket az ellenzékben kritikát megfogalmazó – és épp ezért egyre népszerűbb – rivális iskola képviselőinek. A dogmatikus ragaszkodás, a rugalmasság hiánya, a társadalmi folyamatok figyelmen kívül hagyása egyfelől gazdasági válsághoz, másfelől a rivális ideológiák – köztük a szélsőségesek – megerősödéséhez vezet.
Csak remélni lehet, hogy a neoliberalizmus válsága nem az egész rendszert felbolygatók, hanem a keynesi gazdaságpolitika híveinek megerősödéshez vezet, mint történt az az Egyesült Államokban Obama győzelmével.
